RÁDIÓ 2083 0-24 interjúk, riportok, előadások
play_arrow
A SVÁBHÁZ TÜNDÉRE SOLYMÁRI TÖRTÉNETEK
Minden házban lakik egy tündér. Én 1937-ben kerültem ide, amikor a ház megépült. Vigyáztam Rózára, aki akkor hét éves volt, de a kedvencem Rézi lett, aki búcsú vasárnapján az első szobában látta meg a napvilágot. Nagyon ideges volt az egész család, mert jöttére kilenc évet vártak. Árgus szemekkel figyeltem éjszakánként, amikor édesanyja a bölcsőhöz kötött spárga másik végét az ágyban fekve huzogatta, ringatta a kisbabáját. Így ő is tudott egy kicsit pihenni. De én nem! Amikor az asszony a fáradtságtól elaludt, láthatatlan ujjaim közé vettem a madzagot és tovább ringattam a kis Rézit.
Néhány év elteltével történhetett valami, mert ez a szívemnek oly kedves család felbolydult. Mindenki sírt, kapkodva készülődtek, csomagoltak, nyitott szekrényajtók, üres polcok, rendetlenség mindenütt. Majd jött egy lovaskocsi, feltették a batyukat meg a ládákat, és elmentek. Itt maradtam Bodri kutyával és Csicsi cicával. Az egyik sipító hangon vonyított, a másik megállás nélkül keservesen nyávogott. Bolyongtam az üres házban, nem találtam a helyem. Mit csináljak? Én emberek nélkül megfagyok, összetöpörödöm, elsorvadok!
Néhány hét elteltével új család érkezett. Szegényes öltözékük, bagószaguk és durva beszédük nem volt ínyemre. Egyetlen gyermeküket, a nyolc év körüli kislányt sokszor az istállóban találtam. Bandi lovat simogatta. Átölelte a nyakát, és panaszkodott neki. Elmondta, hogy mennyire hiányzik mezőkövesdi régi otthonuk, a gémeskút, a délibáb, a nagymamája és a barátnője. Ilyenkor lágyan simogattam szöszke haját.
Eltelt ötven év, és úgy búcsú környékén, szeptemberben egy mosolygós hölgy toporgott a kapuban. Azonnal megismertem, Rézi volt. A háziak észrevették az idegent, de miután megtudták, hogy Németországból jött és egykor itt lakott a családjával, barátságtalanul elzavarták. A durva elutasítástól patakokban folyt a könnye és a megrökönyödéstől földbe gyökerezett a lába. Hosszú percekig csak állt- álldogált a kapu előtt. Nem akarta elhinni, hogy ezek az idegenek nem engedik be régi otthonába, boldog gyermekkora színhelyére. Ez engem is nagyon felkavart. Egész éjjel csapkodtam a spalettákat.
Majd újabb boldogtalan évek következtek. Meghaltak a betelepítettek, mindenki elment. Újra nagy lett a csend. Az udvart felverte a gaz, az itthagyott bútorokon ujjnyi por, hideg dohányszag mindenütt. A szobák falai és a padló vizesek, egy helyütt leszakadt a plafon is, az ablakkeretekről és az ajtókról lepergett a festék.
Egy tavaszi napon vidám hangú hölgy és egy mérnökfajta fiatalember körbejárta a házat, méricskéltek, hümmögtek, izgatottan tervezgettek. Néhány nap elteltével munkások vették birtokba a házat, felszedték a padlót, leverték a vakolatot, a csiszológép sikító hangja és a betonkeverő monoton brummogása betöltötte a házat. Olyan zajt csaptak, hogy napközben a diófa odvába menekültem, és csak akkor bújtam elő, amikor már hazamentek. Napról napra épült-szépült a ház, már majdnem olyan csinos volt, mint amikor Posovszkyék elmentek innen.
És láss csodát! Néhány hónap után tényleg úgy nézett ki a ház, ahogy Posovszkyné annak idején berendezte. Ültem a szép konyhában a sarokpadon, és gyönyörködtem a hímzett falvédőkben, a sparherdben, a zöld tálalószekrényben. Jöttek-mentek a látogatók, mindenki a megújult ház csodájára járt. Vasárnap délután volt, amikor ismerős hang ütötte meg a fülemet. Közelebb merészkedtem, és ámulva láttam, hogy ebben a számomra ismeretlen testben Rózsi lakozik. 70 éve járt itt utoljára. Édes Istenem, ezek a földi halandók milyen gyorsan öregszenek! Nyolcvanötödik születésnapját ünnepelte a családja itt, régi otthonában. Egész délután a vállán üldögéltem, és törölgettem hol a boldogságtól, hol az emlékektől folydogáló könnyeit.
És újra szerettem itt élni! A házban nagy volt a zsibongás, a nyüzsgés, a sürgés-forgás. Volt itt minden, esküvők, keresztelők, születésnapok, osztálytalálkozók, vacsorák, klubfoglalkozások, táborok, kiállítások, előadások.
A minap televíziósok is jöttek, filmeztek. Egy szőke hölgy állt a kamerák elé, akit eddig sose láttam itt. Furcsa volt, hogy úgy beszélt, mintha minden, ami itt látható, az ő munkája lenne. Dicsekedett, hogy milyen klubok működnek a házban, és szamárságokat beszélt: „es gibt auch ein Bäckerei-klub und ein Stick-klub” „Van itt egy pék-klub és egy hímző-klub”. Bizonyára a sütő-klubra és horgoló-klubra gondolt, ha ki tudta volna fejezni németül. És én ezt azért állítom ilyen magabiztosan, mert minden foglalkozáson itt voltam. De a hölgy nem jött zavarba, folytatta a badarságokat: „Hier kann man sehen wie in achtziger Jahrhundert die Leute gewohnt haben” „itt látható, hogyan laktak az emberek a nyolcvanas évszázadban”. Talán azt szerette volna mondani, hogy „hogyan éltek az emberek a tizennyolcadik században“. Továbbá tudnia kellene, hogy az építőt Posovszkynak és nem Poslovszkinak hívták. Ajaj, ezt a mi büszkeségünket, Réziék egykori otthonát miért ez a szerény nyelvtudású, hiányzó néprajzi ismeretekkel rendelkező hölgy mutatta be? Nem értettem!
Néhány hete újra nagy a csend. Eltűntek az eddig megszokott arcok, eltűntek a horgolók. Az iskolások és az óvodások se látogatnak ide, nincsenek előadások, megszűntek a nyári udvari rendezvények. A kert is gazdátlan, a fű kiszáradva, a veteményes gazos, a leandereken csak itt-ott van virág, levelei sárgák. Nem érzem jól magam. 89 éve tündérkedem ebben a házban. Vajon mit hoz a jövő?
Írta: admin
Rádió 2083 – A Rádió Solymár tovább él!
radio2083@radio2083.hu
Hozzászólások (0)